Nem érzem magam egy icipicit sem látnokinak.
Régóta küzdök azzal, hogy egy icipicit sem érzem magam médiumnak. Időnként úgy éreztem, hogy egy betonfal vesz körül, amely áthatolhatatlanná teszi a pszichikai kommunikációt. Persze gyorsan rájöttem, hogy ha ilyen gondolatokra gondolok, akkor azok valósággá válnak. Folyamatosan emlékeztetem magam arra, hogy valóban médium vagyok, és hogy gyakorlással még tovább fejleszthetem a képességeimet. Úgy gondolom, hogy a problémám egy része az, hogy pszichikus kommunikációt fogadok anélkül, hogy észrevenném. Ön is így van ezzel? Íme néhány személyes tapasztalat arról, amikor a pszichikus kommunikáció valóban áthatolt a betonfalon:
Néhány nappal ezelőtt a legcsodálatosabb vizualizációs élményben volt részem. Ültem a nappalimban, és hirtelen (gondolom, több ezer) apró kis fénypont vett körül. Arany színűek voltak, és nem voltak nagyobbak egy gombostűfejnél. Minden alkalommal eltűntek, amikor rájuk néztem, de aztán újra megjelentek a perifériámon. Soha nem láttam egyszerre 2-3-nál többet, mégis tudtam, hogy ezrek vesznek körül. Az egész élmény kevesebb mint egy percig tartott.
Néhány héttel ezelőtt kártyajátékot játszottam. Azoknak, akik nem ismerik, a kártyajáték lényege, hogy képpel lefelé lerakunk egy pakli kártyát, majd megpróbáljuk helyesen azonosítani, hogy a következő kártya piros vagy fekete. Azt hiszem, az én személyes legjobbam 42 helyesen azonosított kártya. Mindenesetre, amikor néhány hete játszottam, csodálatos lehetőségem volt kommunikálni az egyik szellemi vezetőmmel. Azon dolgoztam a vezetőmmel, hogy kitaláljuk, hogyan tudnánk kommunikálni a kártyajáték alatt. Egy mentális beszélgetés zajlott le a vezetőm és köztem. Gyorsan eldőlt, hogy egy piros kártyát úgy kell azonosítani, hogy ő (a vezetőm) egy nagy szív alakú lapot tart a kezében, és izgatottan integet vele a feje fölött. Ha fekete kártya volt, akkor egy négyzet alakú fekete dobozt fogott, és úgy lökte maga elé, mintha nekem adná át. Ezt a látnoki szememmel láttam. Számomra a vizualizáció nem a fizikai szememmel történik, hanem inkább az agyam mély központjának érzésem szerint mélyen az agyamban. Ebben az esetben, hogy lássam a szellemi vezetőmet, a térbe bámultam, és az agyam legmélyebb részében "láttam", hogy a szív vagy a doboz van-e nála.
Gyakran előfordul, hogy tévénézés közben a lépcsőházban vagy a fal mellett egy szikrázó fényt látok. Az előző házamban a hálószobámban is láttam ilyen fénysziporkákat. Látom a szikrát, de amikor megpróbálok közvetlen szemkontaktust létesíteni, eltűnik. Úgy tűnik, hogy ezek a szikrák csoportosan jönnek. Egy nap többször is látom őket, aztán egy hétig vagy akár egy hónapig nem látok egyet sem. Ezek a szikrák nagyobbak, mint az első vizualizációs élmény, amit fentebb leírtam.
Két héttel ezelőtt volt egy csodálatos álmom, amelyről biztos vagyok benne, hogy valamiféle pszichikai vagy felsőbb én-élmény volt. Ami az álmot megkülönböztette egy átlagos álomtól, azok az érzelmek voltak, amelyeket éreztem, és az a tény, hogy az álom nem volt ostoba és logikátlan, mint az álmok általában. Az álomban a legjobb barátommal dolgoztam, és hirtelen felnézett rám, közel intett, és a leghihetetlenebb ölelést adta nekem. Csak úgy tudom leírni, hogy elolvadtam. Minden negatív érzelem, gondolat és emlék elolvadt, ahogy átölelt. Az érzés még hetekkel később is velem van.
Mostanában nem, de régebben elég sokat írtam automatikusan. Voltak időszakok, amikor kérdéseket tettem fel különösen nehéz tapasztalatokról, amelyeken keresztülmentem. Aztán írtam, írtam és írtam és írtam. Amikor befejeztem, elolvastam, amit írtam, és meglepődtem, hogy milyen mélyreható volt az írásom. Teljesen világos volt, hogy a vezetőim és a felsőbb énem közvetítettek nekem információkat, mivel kizárt, hogy én magam ilyen mélyreható közlésekkel álltam volna elő.
Az utolsó élmény, amit megosztok Önökkel, a három hónapja elhunyt nagymamámmal kapcsolatos. Úgy egy nappal a halála után rá gondoltam, és hirtelen az a benyomásom támadt, hogy nagyon gyorsan siklik felfelé egy gyönyörű, sokszínű alagútban. Lelki szemeimmel láttam, hogy milyen gyönyörű volt az alagút, és a tiszta öröm és szabadság érzései hatottak rám. Ennek az élménynek az érzései hónapokon át megmaradtak bennem.
A pszichikus kommunikációt leginkább úgy tudom leírni, hogy kényes. Legalábbis számomra az. Nagyon, nagyon, nagyon könnyű elvetni a kapott információt, és ez csak még nehezebbé teszi a kommunikációt. Gyakran mondom, hogy ahelyett, hogy látnánk, hogy higgyünk, inkább hinnünk kell, hogy lássunk. Hinnetek kell abban, hogy elhunyt szeretteitek, vezetőitek és angyalaitok körülvesznek benneteket. El kell hinnetek, hogy a vezetőitek kommunikálnak veletek. Ha egyszer teljes szívedből hiszel, a kommunikáció sokkal könnyebben fog áramlani. Ne becsüljétek le vagy bagatellizáljátok el az információkat. Tegyetek egy nagy lépést a hittel és Higgyetek.
Sok szerencsét mindenkinek!
